Ha egy szóval kellene jellemeznem magam, azt mondanám, extrém. Extrém külsejű és extrém személyiségű ember vagyok. Már a megjelenésemről is messziről ordít, hogy távol állok az átlagostól, méghozzá minden tekintetben. Hosszú, egyenes hajam legtöbbször élénk kék, de volt már vörös, lila, sárga, fekete és zöld is, úgyhogy akár ez még változhat is a jövőben. Kékes szemeimet fekete sminkkel emelem ki minden egyes nap, szép ívű ajkaimat pedig piercing-el díszítem. Alakom nőies, de izmos. Erősnek kell lennem, ha bírni akarom a tempót a főnök(az apám) mellett.
A ruháim számomra kényelmesek, bár ebben sokan kételkednek, ugyanis nem éppen az általános, hétköznapi ruhadarabokat szoktam elővenni. Legyen itt-ott kiszakadt vagy kivágott, legyen kihívó, legyen tapadós. Ritka, hogy egy sima póló és farmer díszíti a külsőm.
Mindez nagyon jól tükrözi a belsőm. A tekintetem szúrós, a nyelvem csípős, a vérem forró. Nem sok dolgot tudok mondani, amitől megijedek. Általában az éles eszem ki szokott húzni minden bajból, amibe belekeverem magam. Márpedig az előfordul, hogy még nagyobb izgalmat keresek az egyébként is pörgős életemben. Nem vagyok vigyorgós, vidám lelkű és jópofi, de nem mondhatnám, hogy mogorva és morcos lennék. Megvan a magam humora, csak sajnos ezt nagyon kevesen értékelik.
Nincsen túl sok barátom, de ez nem csak a kinézetem és a belsőm miatt van, hanem a sok utazgatás miatt is. De megvagyok egyedül, alkalmi barátokkal és alkalmi kapcsolatokkal. A hűség és a szerelem egyébként sem nekem való.

Néha, magányos, viharos éjszakákon azon gondolkodok, hogy milyen lett volna az életem, ha édesanyám nem halt volna bele a szülésbe. Azt mondták szerencsém volt, hogy én életben maradtam, csak egy hajszál híja volt. Apám ott akart hagyni a kórházban, mondván, hogy neki anyám kell és nem egy gyerek. Végül is a hirtelen jött halálhírnek betudható ez a hozzáállás. Aztán persze nem hagyott ott, megjött az esze idővel és elhatározta, hogy felnevel. Ez egy tipikus "szilveszteri fogadalom" volt, ugyanis jó 10 éves koromig nem ő nevelt, hanem egy kedves, ám túl sok munkát magára vállaló dadus. Apám dísznek volt ott a háttérben. Egyébként Vietnámban szolgált, mielőtt megszülettem. Amikor anyám terhes lett velem, akkor szerelt le, de szerintem ő még mindig főtörzsőrmesternek hiszi magát, vagy fene tudja mi volt a rangja.
10 éves koromban költöztünk először. Akkor még nem tudtam miért. Gyakran találkoztunk régi katonai társaival, ami később kiderült, hogy nem véletlen. Fene se tudja, hogy hogyan keveredett az öregem ebbe, de a többi egyenruháját elvesztett férfival alakváltó lényeket vadásztak. Kétség sem fért hozzá, hogy lassanként engem is erre akart nevelni és erre nevelt. Annak ellenére, hogy fiút akart belőlem nevelni, szerencsére sikerült nem elfelejtenem, hogy nőnemű lény vagyok. Azért apám sosem csalódott bennem, gyorsan tanultam és csak úgy szívtam magamba a harcolás művészetét. 12 évesen már volt egy fegyverem és egészen jól is céloztam. 17 évesen öltem először emberfarkast, ami eléggé megrázta a kis lelkem, de a katonalelkű apám nem engedte, hogy magamba roskadjak. Addig hajtott, amíg ki nem hevertem. Azóta már sikerült ezen teljesen túllépnem és szemrebbenés nélkül csavarom meg akármelyik fantázialényben az ezüst tőrömet.
A tanulmányaimat magántanároknál folytattam mindig épp abban a városban, ahová beköltöztünk pár hétre. Azt nem mondhatnám, hogy olyan nagyon művelt lennék, de legalább ezeknek a tanároknak köszönhetően valami ragadt rám abból is, amit úgy sem használok az életem során. A vadászathoz nem kell tudni, hogy hogyan kell deriválni.
Európa elég nagy részét bejártuk már apámmal és egy-két ismerősével, de Bukarestben még nem jártunk. Na de most! Joe, az egyik exkatona, kapott egy fülest, hogy talán egy egész falka bujkál abban a városban. Kár lenne kihagyni! Várom az érkezést, már a tőröm is kiéleztem a hosszú út alatt...