Sheila Holmes

Előtörténet

Igencsak hányattatott sorsommal rászolgáltam a kitaszított életre. Ilyen mocskos és megalázó múlttal meg sem érdemlem, hogy igazi falkában éljek. Nem tudom mit követtem előző életem során, de úgy sejtem nem véletlen, hogy így elbánt velem az élet. Még szerencse, hogy fiatal éveimre nemigen emlékszem, így kevesebb szörnyűséggel kell együtt élnem.

14 voltam. Egyedül ébredtem egy folyóparton. Mindenem fájt. A fejem vérzett, az egyik karom el volt törve, csurom vizes és szakadt ruháim nem takarták el azt a temérdek zúzódást, ami a testem borította. Nem emlékeztem semmire. Egyáltalán semmire. Keservesen sírni kezdtem, leginkább a fájdalomtól, majd kiabáltam. Szerencsém volt, mert egy fél óra múlva már érkezett is a segítség. Egy idős halász talált rám. Azonnal kórházba vitt, majd pár nap múlva haza. Senki nem tudott rólam semmit, ő pedig megszánt. Akkor még nem tudtam miért, de rossz előérzetem volt.
Hetekig békében éltem az idős úr mellett és segítettem őt, mintha csak valamelyik családtagom lenne. Azonban ez a békés időszak nem tartott sokáig. Megerősödtem, meggyógyultam. A karom is sokkal gyorsabban gyógyult, mint ahogy vártuk. Vakargatta is a fejét az öreg halász, de igyekezett titkolni megdöbbenését.
Én sem tudtam akkor még, hogy ez minek volt köszönhető, de pár nap múlva kiderült. Kissé összevesztünk az öreggel, mire én bedühödtem és.... nekiugrottam és széttéptem. Nem is akárhogy! A farkasfogaimmal, négy lábon állva! Megijedtem magamtól, mire azonnal visszaalakultam. Órákig ültem zokogva a széttépett holttest fölött. Rémképek rohamoztak meg, valószínűleg az átváltozás előhozott pár emléket a múltból, de még mindig nem tudtam semmit összerakni belőle.
Késő este megmosakodtam, összeszedtem némi elemózsiát, majd felgyújtottam az erdő szélén álló kunyhót a holttesttel együtt.

Alig 15 évesen magányos vándorrá váltam. Koszos pincékben és elhagyatott porfészkekben aludtam, loptam, csaltam, öltem. Azonban utóbbit nem önszántamból. Tudtam miféle szörnyeteg vagyok, de nem tudtam irányítani. Az éhség, a magány és a szomorúság minduntalan átváltozásra késztetett. Ilyenkor pedig felsejlett számban az öreg halász vérének íze. Nem tudtam megálljt parancsolni magamnak.
Hosszú évekbe telt, mire végre sikerült megtanulnom, hogy miként irányítsam a bennem lévő farkast, ám még ezután is előfordultak kilengések.
Szóval kóboroltam, mint egy számkivetett. Mint egy rühes kutya, akit már nem bírt tovább elviselni a gazdája és ez még nem is a legrosszabb. Fogalmam sem volt, hogy ki vagyok, mi vagyok, honnan jöttem. A koromat is csak a nővértől tudtam meg. A nevem a rémálmaimból derült ki.
Olyan 3-4 évig utazgattam a világban egyedül. Senkivel nem álltam meg beszélgetni hosszabb ideig. Csak mentem előre céltalanul. Néhány rendőrségi listára felkerültem, néhol ismeretlen tettesként, de ez mind volt, amit arról a pár évről mesélni tudok. Aztán elérkeztem Csehországba, ahol a következő pár év felgyorsult.
Egy sikátorban kerestem búvóhelyet épp, amikor 3 fegyveres idióta rám támadt. Ugyan már nagyjából vissza tudtam fogni a farkasomat, de amikor a főseggfej megvágott, hogy lenyalja nyakamról a vért, úgy döntöttem, hogy nem zárom rácsok mögé az egyetlen esélyem. Az események a következőképp zajlottak: A vezérük nem számított erre. Széttéptem. A másik kettő megijedt. Lőni kezdtek. Eltaláltak. Sziréna ütötte meg a fülem. A barmok elfutottak. A rendőrök rám találtak.
Egy meztelenül a kövön fekvő, sebesült lánynak mindent elhittek. Azt mondtam, hogy a másik kettő szedte szét a harmadikat, mert összevesztek rajtam. Engem akkor lőttek meg, amikor meghallották a szirénát.
A kórházban két nap alatt felépültem. A kedves rendőrkapitány felajánlotta, hogy pár napig ellehetek nála, ha akarok. Először nem akartam elfogadni, de aztán beleegyeztem. Féltem, de a szívem mélyén társaságra vágytam. A vendégségből több is lett. A kapitány rendes ember volt, figyelmes és nem mellesleg nagyon helyes. Mint valami elcseszett romantikus regényben.
Azonban nem mertem maradni, mert tudtam, hogy előbb vagy utóbb kiderülne, hogy mi vagyok, aztán ő maga végezne velem. Vagy én vele és én egyiket sem akartam.
Sötétedett már, amikor elindultam, a kapitány pedig elkísért az állomásig. Ott azonban különös dolog történt.
-Sheila? - suttogta egy megtört hang nem messze mögöttem. Hátrapillantottam, de nem ismertem fel a pasast. A szaga azonban annál inkább ismerős volt. Újabb emlékek törtek fel a felszínre, s már tudtam, hogy a velem szemben álló egy másik farkaslelkű lény, aki évekkel ezelőtt a családom tagja volt.
-Tényleg te vagy az? - kérdezte szintén suttogva, én pedig egyre csak közeledtem felé. Az egyetlen esélyem azonban, hogy újra a családommal legyek és megtudtam mi történt, pillanatok alatt elszállt. A férfi hátába ezüstgolyó fúródott, majd másodpercekkel később az én fülem mellett is elsüvített egy. A kísérőm, a rendőrkapitány rántott arrébb és húzott fedezékbe. A szemem vörösesbarnán kezdett csillogni. Támadónk a kapitánynak kezdett kiabálni, hogy adjon át neki, mert én nem vagyok ember és meg kell halnom. A szemem pedig az ő igazát állította. A kapitány félreugrott meglepetésében, én pedig nem törődve már semmivel, csak arra koncentráltam, hogy mentsem a bőröm. Ledobtam szorosabb kabátom, amit nem tudtam volna elszakítani, majd felfénylett körülöttem a hely, s a rendőr már csak annyit láthatott, hogy egy fehér bundás farkas rohan a kijárat felé. Azóta sem láttam. Meg a vadászt sem. De van egy olyan érzésem, hogy ő az oka annak, hogy egyedül maradtam és annak is, hogy nem emlékszem a családomra. Megmenekültem, de a dühöm egyre nagyobb lángokban csapott fel bennem, ami miatt megint elvesztettem az irányítást a farkasom felett.
Újabb ártatlan életek vesztek oda miattam. Gyűlöltem az életem és saját magam. Az erdőbe menekültem. Hiába a farkas ösztönök, a vadászatot mégiscsak tanulni kell. Éhesen kóvályogtam vissza a városba. Alig álltam a lábamon, pedig 4 volt. Ekkor azonban isteni csoda történt. 5 hozzám hasonló szörnyeteg talált rám. Elvittek az ideiglenes búvóhelyükre, enni adtak, segítettek rajtam. Cyrus és csapata akkor az életemet mentették meg és ha nem is adták vissza a családomat, de társak voltak a bajban és mindig mellettem voltak, vigyáztak rám, tanítottak.
Azóta már másképp vélekedek róluk. Cyrus falkát alapított, s engem választott ki maga mellé nőstényének, ám korántsem olyan, mint amilyennek eleinte hittem. Kegyetlen, véres, vad és ehhez hasonlóak a szabályai is.
Úgy érzem hűséggel tartozom neki, hiszen segített rajtam a bajban, de már nem vagyok biztos benne, hogy nekem is köztük a helyem. Egyrészt szörnyetegnek vallom magam, s ezért itt a helyem, másrészt viszont nem értek egyet Cyrus módszereivel.

Nemrég Bukarestbe érkeztünk, ahol egy másik falkával hozott össze a sors. Egy békés, barátságos falkával. Ezt így is lehet? Ám hiába vágyom hasonló életre, nekem Cyrus mellett a helyem...